reblog

Elgondolkodtam egy történeten, amit most megosztok. A szereplők valósak, csak nem írok neveket, hiszen az teljesen felesleges. Tehát aki magára ismer, az nem a véletlen műve. A történet egy része szintén valós alapokon nyugszik. A történetben van fikció is, főleg a vége az teljesen kitalált, mondhatni egy párhuzamos világ lehetséges verziója. Pont azért írom ezt a történetet, hogy ezt a lehetséges verziót elkerüljük. Íme:

Furcsa pár egy furcsa világban, egy furcsa történettel. Furcsa pár, mert a lány erős kezű, erős akaratú, ámde kívülről törékeny alkatú. A fiú vajszívű, irányítható, irányításra szoruló, de nagytermetű, olykor gyermeki lelkű. Kettecskén éldegéltek egy furcsa világban, mely mindkettejük számára furcsa volt: egy nagyváros szívéhez elég közel. A fiú az ő gyermeki lelkével, nagy szívével furcsa volt számára ez a város tele szeméttel, tele nyomorral, nyomorgókkal, mindenféle számára eddig ismeretlen felfogással. Hiszen ő egy zárt világból érkezett ide, egy kicsiny, eldugott faluból úgy, hogy olykor nem is értett az egész körülötte levő világból semmit. De sarkára állt és meghazudtolva múltját, jelent és főleg jövőt akart magának és párjának: szakmát szerzett és munkába állt. A lány bár ő is máshonnan jött, de lévén erős lány, sokkal jobban alkalmazkodott a város zajához, a benne rejlő veszélyekhez és felül is kerekedett rajtuk sikerrel. Történetük szintén furcsa, hiszen mindketten máshonnan érkeztek; más élettel, más háttérrel rendelkeztek. Mégis összehozta őket a sors, a végzet, vagy ha úgy tetszik az internet. Szépen éldegéltek kettecskén egy albérletben és próbáltak erejükön felül teljesíteni, hogy saját otthonuk legyen, majdan benne pár apró kis gyermekkel megfűszerezve. Mindketten ennek szentelték erejüket, idejüket. Mind a ketten a saját habitusuknak megfelelően: a fiú nyugodt erőt képviselve, néha megfontoltan, néha gyermekien; a lány felvette a város ritmusát és mindíg tudva mit akar, állandóan azt a lehető leghamarabb meg akarta valósítani. Mindketten igyekeztek. Úgy tűnt, hogy minden úgy lesz ahogy szeretnék, de egy apróság, ami nem apróság, mint viharfelhő borította be életük egének a jövőre néző szegletét. Lakást sikerült foglalniuk, sikerült is beletenniük a kezdéshez szükséges tőkét. Sőt! Ami fontos volt, jó előre gondoskodtak arról is, hogy a részletek se okozzanak gondot. De ami a legfontosabb volt számukra, az nem akart jönni: az új élet az új lakásba... Pedig mindent megtettek ami tőlük telt, mégsem akart sikerülni, de úgy gondolták, hogy majd a lombik segít. Így éldegéltek kettecskén csendben, olykor megértésben, olykor nem annyira. Mindketten járták a maguk útját. A fiú nyugodtan a nagy szívével, a nagy termetével, a lány a város gyorsaságát magára véve midíg pörögve, olykor meggondolatlanul. Ilyenkor a fiú mindíg rászólt: -Hányszor kértelek már, hogy ne menj át a piroson?! Még valaki el talál ütni!- De a lány volt, hogy nem szólt rá semmit, de volt hogy még nevetett is rajta. Sietett, hiszen várta a munkája, amit élvezett. Várta a lehetőség, hogy gyermeke lehessen attól, akit szeret. Úgy gondolta ezzel is időt spórol. Így teltek-múltak napjaik szépen olykor csendben, olykor nem annyira csendben. Történt egyszer, hogy a lány kapott egy hívást: mennie kell munkájával kapcsolatban egy fontos ügyfélhez. Gondolta tesz egy kis kitérőt útja során és beugrik utánanézni, hogy vajon a legújabb beültetése sikerrel járt-e. Bement az intézetbe, de kifelé már földöntúlian boldog volt: -Sikerült! Végre sikerült! Megvan! Ennyi utánajárás, ennyi szenvedés után összejött!- Röpülni szeretett volna párjához elmondani a hírt, de még hátra volt egy fontos üzleti ügye. Minél gyorsabban szeretett volna túl lenni az egészen. Úgyis hozzá volt szokva a pörgéshez, gondolta még most az egyszer ezt amilyen gyorsan tudom, elrendezem. Aznap amikor a fiú hazaért, furcsán érezte magát. Valahogy nem voltak érzéseiben helyén a dolgok. Nem volt otthon párja sem, de ez olykor előfordult, így nem aggódott. Ahogy telt az idő, ennek ellenére nyugtalankodni kezdett. Próbálta hívni a lányt, de a telefonja ki volt kapcsolva. Ez sem volt újdonság, de valahogy mégsem stimmelt valami. Gondolta addig amíg kiderül merre jár a párja, bekapcsolja a tv-t. Közben kicsit fosztogatta a hűtőt és ráakadt egy cetlire, amit párja hagyott neki: -Üzleti ügyben kell járnom, ahogy tudok jövök. Szeretlek!- A fiú megnyugodott, leült kicsit bámulni a képernyőt. A hírek ment éppen. Arról volt szó, hogy a város ahol éltek, nem messze tőlük, egy szörnyű baleset történt: egy piroson átrohanó lányt gázolt el egy autó. A lány nem élte túl. A személyleírás valahogy furcsán ismerősnek tűnt a fiú számára. Csak azt nem értette, hogy a hírekben miért tartották fontosnak azt is közölni, hogy a lány zsebében egy lelet van, melyen ennyi áll: -Gratulálunk! az eredmény pozitív.-

Őszintén remélem, hogy ez a vég soha nem jön el. Csupán azért írtam le, hogy ezzel is elkerülhetőbbé tegyem ezt a fordulatot.

Jelen írásom elején leszögezném, hogy amit ebben a témában közzé teszek most, az kizárólagosan a saját gondolataim tükrözi. Ami azt jelenti: lehet az, hogy teljesen rosszul gondolom, de nyilván az az érzésem, hogy nem állok messze az igazságtól.

A címben feltett kérdésnek a megválaszolásához nézzük meg milyen gondolat vezetett engem idáig. Észrevettem ugyanis, hogy azok a műszaki cikkek, amiket 20-30, vagy még több éve gyártottak, azok kevés kivétellel mai napig használhatóak. A kivétel nagy százalékát az adja, amikor nem megfelelő "bánásmóddal" használták eme cikkeket. Manapság az elmúlt 10 évben gyártott cikkek igen nagy százaléka már vagy tönkrement, vagy nemsokára tönkre fog menni. Véleményem szerint a két különböző kor két különböző helyzete, felfogása és főleg gazdasági szempontjai a magyarázat eme jelenségre. Csak gondoljunk bele:

20-30 évvel ezelőtt, amit gyártottak, azt úgy tervezték, hogy még nagyon sokáig használható legyen, hiszen az volt a fő szempont, hogy lehetőleg minél többen részesülhessenek eme eszközök csodájában(szerintem). Ám mivel hatalmas volt az igény, de az előállítás hosszadalmasabb is volt(részint a nem megfelelő számú és nem megfelelően képzett munkaerő miatt), ezért tartósnak kellett lennie az elkészült árucikknek.

Ezzel szemben "beszivárgott" az életünkbe a fogyasztói társadalom csodája annak minden előnyével és hátrányával. Ugyanis ha mostanság most is olyan termékek látnának napvilágot, mint 20-30 éve, akkor eltelítődne a piac. Nem, vagy alig lenne olyan, akinek új termékre, eszközre lenne szüksége. Ez azzal járna, hogyha nem lehet eladni valamit, akkor tönkremegy a gyártó(hacsak nem talál ki valami egészen új profilt, ami nem valószínű). Ha tönkremegy a gyártó, akkor még mielőtt tönkremegy, elküldi a dolgozókat, mert nincs munka számukra. Ha a dolgozók nem tudnak elmenni sehova dolgozni(hiszen ebben a helyzetben máshol sem tudnának munkát adni senkinek), akkor nem lesz pénzük, talán csak a létfenntartás minimális szintején való vegetálásra. Tehát nem lenne fogyasztó, aki megveszi a bármilyen terméket, hiszen 1: nincs rá pénze és 2: már esetlegesen régen bezárta kapuit, aki valamikor gyártott... Hozzátenném: szerintem ma is tudnának csinálni bármilyen terméket úgy, hogy működjön évtizedeknél is tovább, de mint írtam feljebb, ez jól megfontolt üzleti érdek mentén gondolkodva olyan opció, ami nem megengedhető egy magára valamit adó cég számára.

Ez egy akár ördögi körnek is nevezhető jelenség. Mert csak akkor lehet eladni valamit is, ha van rá fizetőképes kereslet. (a fizetőképes szón a hangsúly) Fizetőképes kereslet úgy generálódik, ha van egy olyan hely, ahol a fogyasztó adott időpillanatban éppen dolgozó és adott egységenként kap olyan eszközt, amivel fizetni bír ahol éppen neki tetszik. Ehhez az kell, hogy a termelt cikk, áru, műszaki eszköz (vagy éppen mikka-makka bajsza ha úgy tetszik) lehetőleg a jótállás lejárta után hibásodjon meg úgy, hogy javíthatatlan legyen, vagy olyan módon lehessen csak javítani, hogy a szükséges javítási költség többe kerüljön, mintha újat venne a vásárló.

Egy szó mint száz, a végső konklúzióm az lenne, hogy maradt kettő választásunk (legalábbis pillanatnyilag ennyi, szerintem egy 10-20 év múlva már csak a második verzió marad) 1: veszünk, ha hozzá tudunk jutni régebbi gyártású cikkeket, ha elromlik megjavítjuk ha tudjuk és 2: veszünk újat és beletörődünk, hogy pár év múlva biztos ismét vennünk kell másikat...

Tanulságos volt az elmúlt napok, hetek tapasztalata számomra. Na nem mintha tudatos lett volna az egész, de pár dolog külön-külön is, meg együtt is, összességében is arra késztet, hogy pár gondolat erejéig foglalkozzam eme témával. Tudni kell rólam, hogy évek óta nyúzok egy simson márkanevű kismotort. Jó szolgálatot tett nekem az évek során, de nem ez a lényeg. Amin el kellett gondolkodjak az az, (hogy így utólag rádöbbenve) már ebben időszakban is rengeteg olyan élményem volt, ami hajmeresztő. Na nem azért, mert "vadultam" volna. Nem vadultam, most sem teszem, meg nem is fogok a jövőben sem, erre most leteszem a nagyesküt.

Akkor kezdtem meglátni és foglalkozni az egész közlekedési helyzettel, amikor elkezdtem a személyautó jogosítványhoz szükséges iskolát. Már egészen "zsenge" tanulóként láttam "érdekességeket". Viszont mióta birtokába kerültem ennek a számomra nagyon fontos engedélyező iratnak, hát bizony én nem értek sok mindent. Egy nagyon kedves barátom szavaival élve: -nem fér a fejembe, pedig van hely benne bőven!-

Ez az egész dolog pár napja csapódott le bennem. Akkor, amikor egy súlyos baleset történt lakóhelyemtől nem messze, egy kereszteződésben, melyben egy stop feliratú tábla figyelmen kívül hagyása is szerepet játszott.(vagy játszhatott. Itt pillanatnyilag még nem dőlt el, hogy valóban ez volt-e az ok) A közösségi oldalakon persze mindjárt jöttek a különböző hozzászólások, amikben kérik a körforgalom építését ezen a helyen. Meg persze azok, akik említik, hogy nem biztos, hogy ezen múlt a dolog. Szerény véleményem szerint az utóbbi tábornak van valamilyen szinten igaza. Miért is? Azért, mert (hangsúlyoznám:) tisztelet a kivételnek bizony úgy közlekedünk, hogy nem figyelünk másokra, táblákra meg pláne. Hiszen ki volt az a hülye, aki iderakott egy nyolcszögletű táblát? Álljon meg más! Nekem sürgős dolgom van! Hát nem látjátok? Fontos mennem!

Ezt személyes tapasztalatom mondatja velem. Volt már nem kevés alkalommal, hogy pöfögök szépen a kis 22 éves alkalmatosságommal (itt nem tudom írhatok-e márkát? /az előző márkát már nem gyártják, ezért írtam le, de ezt gyártják, ezért a bizonytalanság/) a megengedett 90 határa körül, amikor is látom a visszapillantóban, hogy valaki jön ám mögöttem, mint a borulás és az is látszik, hogy nem fog lassítani. De közben döbbenten látom, hogy bizony szemből is jön valaki, aki megítélésem szerint hasonló sebességgel halad, mint én és joggal feltételezheti, hogy az aki mögöttem jön az bizony nem fog előzni. Milyen kis naivak vagyunk mi kis "mazsolák", akik itt "csak" 90-nel poroszkálunk? Persze, hogy beelőz! Persze, hogy megítélésem szerint minimum 150-nel! Érzik rajta, hogy neki fontos mennie, muszály ilyen tempót diktálnia, hiszen fontos! Az, hogy mindeközben van két olyan kis "prücsök" az úton, akinek az ő fotossága miatt tövig kell nyomnia a féket, hogy átférjen az mellékes, sőt! Ez teljesen természetes. Hiszen hogy is gondolhatna bárki is mást, mint azt, hogy ott neki el KELL menni! Persze gondolom "fontos" lehet az a tény, hogy a kényszerűen fékező két kis "mazsola" járművének összesített pénzbeli értéke sem közelítette meg a nagyon "dinamikusan" közlekedő egyén járművének értékének még a töredékét sem.

Szerintem itt van a baj gyökere. Azért, mert drága, erős motorú autó van alatta, ez a tény mindjárt "felülírja" az egyéb elhanyagolható szabályokat. Az olyanokat, mint például: sebességkorlátozás, elsőbbségadás, a másik közlekedőre való odafigyelés, meg hasonlók.

Tulajdonképpen ez a fajta gondolkodás ami elgondolkodtató. Mert vannak olyanok (szerencsére) szép számban, akik legalább igyekeznek a fontos szabályokat betartani, mivel nem akarnak sem balesetet okozni, sem elszenvedni. Persze ettől függetlenül egy rossz döntés is balesethez vezethet, aminek sokrétű oka lehet. Például munkahelyi, családi gondok, amik megtörik a figyelmet. Vagy az időjárás megviseli az embert, lassul a reflex, aztán későn látja meg a bajt. De sorolhatnám, meg persze ezek bármilyen kombinációja halmozhatja is a gondot. Itt megjegyezném, hogy van olyan ismerősöm, aki hosszabb útra akart menni, de már az elindulás után tapasztalta, hogy "valami nincs rendjén". Fogta magát, visszafordult, letette a járművét, átszervezte a dolgát, és máskor járta le a lejárni szükséges dolgát. Lehet így is. Persze lehet máshogy.

Ezekután gondoljunk csak bele egy pillanatra: van az úton egy senkire, semmire nem figyelő "ki ha nem én" típusú (fokozó tényezőként több 10 milliós értékű járgánnyal rendelkező) munkahelyi, családi gondokkal és a hőség átkaival küszködő vezető... Eléggé megjósolhatóak a következmények. "Szerencsés" esetben kirobog valamelyik kanyarból és nekihajt egy fának, vagy szalagkorlátnak, vagy hasonló. De mi van, ha útjába akad egy másik valaki, aki próbál szabályosan közlekedni? Sokan tudják a választ: általában a szabálykövető húzza a rövidebbet: nagy részük ott marad az út szélén, marad utánuk egy gyászoló család, talán egész kicsi kis gyerekek.... Közben a bajt okozó kiszáll pár karcolással és nem érti miért ment belé az az "állat"... Abba már viszont bele sem merek gondolni, hogy mi lenne az eredménye annak, ha példának okáért kettő ilyen "kaliberű" szabályt nem ismerő összeakadna valahol az úton, mondjuk éppen 160-nal kocsikázva?.......

Elmúlt egy újabb karácsony, ki-ki a maga módján ünnepelte eme csodás ünnepet. Ami elgondolkodtatott az most történt, amikor a fát újra lebontottuk. Itt meg kell említenem az újra szó helyénvalóságát, ugyanis évek óta ugyanazt a műfenyőt használjuk. Tisztában vagyok azzal, hogy sokan lehurrognak azért, mert nem igazi fenyő van nálunk, de menteném magam azzal, hogy 1: olcsóbb, 2: környezetbarátabb megoldás. Viszont a lényeg nem ez lenne. Ami szöget ütött a fejembe, az a fára aggatott díszek kapcsán gondolkodtatott el.

Tudni kell, hogy mi személy szerint több éve nem vettünk már díszeket, persze ide most nem számít a szaloncukor. Ami mégis az egészben furcsa, hogy bár ilyen téren nem szántunk semmit sem a díszítésre, és míg a régebbi díszek közül a használatban több is tönkrement, mégis évről évre több a dísz a fán. Nem őrültem meg, és nem is lettem szenilis, viszont biztosan tudom, hogy egyre kevesebb hely van a mindíg állandó mennyiségben vásárolt szaloncukorhoz képest.

A megfejtés a karácsonyt jelentő csoda mellett létező talán az élet csodájának mondható gyermekekben rejlik. Ugyanis most amikor leszedtem a fát, rácsodálkoztam minden egyes díszre. Pontosan tudom, mikor és hol, valamint hogyan jutottam hozzájuk. Azt kell mondanom, hogy igen elenyésző részük származik "szimpla" vásárlásból. Persze ezek esztétikailag szépek, általában tartósak, és főleg: nem igazán jelentenek számomra sokat. Ezen kívül vannak azok, amiket kaptam kedves ismerőstől, baráttól, vagy egyszerűen "csak úgy". Nos ezek esztétikailag már nem mindegyike veszi fel a versenyt a fentebb említettekkel, de ami fotosabb (szerintem), hogy számomra kedvesek, örömmel veszem kézbe őket, jelentésük van számomra. Az a jelentésük, hogy valaki érdemesnek tartott arra, hogy megajándékozzon. Itt és most jött el a harmadik, és egyben legfontosabb csoport ideje. Ugyanis a díszek legtöbbje, és évről évre nagyobb számban létező csoportja a gyermekeimtől származik. Ezért van minden évben több, hiszen olyan nagy lelkesedéssel "gyártják" mindíg az újabbakat. Azt mondom, hogy ennél a résznél ne beszéljünk esztétikáról. Hiszen a legrégebbi gyermekek által készített díszek egészen zsenge korukban készültek. Viszont nem is ez adja az értéküket! Mert vannak köztük abszolút nem karácsonyiak is, viszont felkerültek dísznek, mert miért is ne? Végignéztem minden egyes darabot, ahogy bontogattam a fát. Volt köztük az egészen egyszerűtől kezdve a már komolyabb alkotásig mindenféle. Volt előre papírra készített sablon, amit ki kellett színezni, és utána ollóval kivágni, utána került a fára. Volt olyan, ami már vékony falemezből készült sablonra épült, azt kellett színezni, vágni. Volt olyan, ami gipszből készült öntőminta segítségével, szintén színesen, persze ezek már festettek. Volt olyan, ami különböző kézműves szakkörökön készült szalmából, és bár a figurának semmi köze a karácsonyhoz, de mégis a fán landolt. Folytatni nem akarom a felsorolást, hiszen a célom nem leltárkészítés a fa díszeiről. Csupán azt szerettem volna kiírni magamból, hogy ezek azok a díszek, amiket gyermekeim saját kezükkel, legjobb tudásuk szerint, és főleg elsősorban szívük összes, őszinte és igaz szeretetével készítettek. Ezt éreztem minden egyes darabnál. Ezt akartam leírni. Hiszen pont ez a lényeg, vagy ennek kellene lennie a lényegnek. Ha nem lett volna semmi más a fán, csak ezek a gyermekek által készített kis alkotások, akkor lett volna igazán gyönyörű. Akkor lett volna igazán, igaz szeretettől sugárzó! Az én hibám, hogy erre csak most jöttem rá, amikor már vége az ünnepnek. De attól válik az ember naggyá, ha először is (f)elismeri a hibáit, és utána kijavítja azokat.

Zárszóként annyit írnék mindenkinek, akit fenti pár sorom megérintett: Jövő karácsonykor hagyjuk, hogy a szemünk fényei, gyermekeink kreáljanak díszeket, és ha elég nagyok, akkor akár maguk (is) aggathassák azt a fára. Nem számít egyáltalán, hogy mennyire kezdetlegesek ezek a díszek, és egyáltalán, a legkevésbé sem számít, hogy nem kapcsolódnak a karácsony témakörhöz! Mert ami igazán számít az az, amit jelentésükben, létezésükben hordoznak: együtt a család, együtt csodáljuk a kis kezek munkájának gyümölcsét, és talán-talán együtt érezzük azt a sugárzó, őszinte, feltétel nélküli szeretetet, ami a díszekből felénk árad.....

Nem kezdem úgy, hogy egyszer volt, hol nem volt, mivel amiről írni készülök, az jelen időben van. Az az igazság, hogy egy rádióműsor hallgatása közben lettem figyelmes egy olyan mondatra, ami kihozta belőlem az "írhatnékot". A mondat egy olyan környezetben hangzott el, ami azt taglalta, hogy vajon milyen az éttermek vendégköre, milyen igényei vannak a vendégeknek, meg sok hasonló szempont alapján taglalták ezt a témát. A mondat nagyjából így hangzott el: -Sajnos kevés az igényes vendég!-

Nos vizsgáljuk meg az egész kérdéskört egy más szempontból, egy olyan szempontból, mint például egy egyszerű, hétköznapi bérből és fizetésből még véletlenül sem jól élő, hanem hónapról hónapra tengődő munkás nézőpontjából.

Félreértés ne essék, nem akarok, és nem is fogok politizálni, de elkerülhetetlen, hogy néhol ne kerüljön említésre eme életünkre nagy befolyással rendelkező fórum.

Nos a mai rendelkezésekről annyit mondanék, hogy furcsán működnek. Lehet, hogy én vagyok az egyedüli aki nem igazán érti, de a napi közösségi portálokon közzétett bejegyzések alapján más is hasonlóan van ezzel, csak még ők nem értek odáig, hogy le is írják ezzel kapcsolatos gondolataikat. Mert mit lát, mit hall ma az egyszerű, egyszeri dolgozó? Azt hallja, hogy milyen jó nekünk, mert emelkedik a bér, csökken a rezsi, meg úgy általában hurrá, épül szépül minden, meg hasonló jóságok. Hangsúlyoznám, hogy több bejegyzés alapján mondom ki a saját gondolatom: odáig rendben is lenne mindez, ha azt érezném, éreznénk, hogy ez így is van. Viszont azt veszem észre, hogy amit kapok összegszerűen, az csak névleges összeg, alig pár ezer forint, amire természetesen még a személyi adó terhe rákerül. A rezsicsökkentés után is érdekes módon úgy vettem észre, hogy hónapról hónapra egyre növekszik a számla összege. Egy példa az összegszerűség kedvéért: rezsicsökkentés előtti áramszámlám 4600 ft, rezsicsökkentés utáni meg 9010 ft...

Ha ez így működik itt Magyarországon, akkor köszönöm, de nem kérek belőle! Azt veszem észre folyamatosan, hogy lassan gondot okoz egy 419 forintos egyszerű párizsi -aminek "csak" 70 százaléka víz, a maradéknak a minimum fele szója- megvétele az éppen aktuális hónap utolsó napjai táján. Persze még én szerencsés vagyok, mert van egy kiskertem, meg néhány gyümölcsfám, tartok pár darab tyúkot, így ha nehezen is, de kihúzom. Viszont bele szoktam gondolni abba is, hogy bizony sok ember számára ez nincs így! Viszont ha ez szerencsének számít, hát akkor nem is írok az egészről minősítést, azt megteszi mindenki maga, aki ezt olvassa...

Viszont itt a baj! Kihúzom valahogy, nehezen, nyögve. Sajnos azt kell látnom, hogy nagyon sokan vannak így a hozzám hasonló munkásréteg képviselői közül is. Így nem az a csoda, hogy aki megteheti, az elmegy olyan országba, ahol megbecsülik mind anyagi, mind emberi módon. Mert ugye azt a témát, hogy hogyan élik meg a napi munkahelyi bánásmódot a munkásemberek, arról majd írok egy újabb bejegyzést és megírom kíméletlen nyíltan, hogy mit művelnek velünk.... Vissza térve az előző gondolatomhoz: az a csoda, hogy nem megy el minden épeszű, jókezű mesterember valahova, ahol megbecsülik. DE! Itt jön az az igencsak érdekesen működő rendszer.

Ahhoz, hogy valaki letelepedjen, gyökeret verjen mi is kell? Először is kell egy biztos munka, ami(mi egyszerű melósok tudjuk) egyszerűen nincs. Aztán ha van egy fix jövedelem, (ami mint említettem feljebb: éppen csak vegetálni elég) akkor jöhet az évekig tartó gyűjtögetés, vagy a lakáshitel. Nagy általánosságban ez utóbbi, hogy ne más tulajdona után ablakon kidobva a pénzt kelljen fizetni. Hiszen fontos, hogyha már fizet az ember fia, akkor legalább sajátját fizesse. Persze sem így, sem másképpen nem egyszerű a helyzet. Ezek után telik szépen a felvett összeg: évi pár ezer forinttal kevesebb lesz annak ellenére, hogy havi több tízezer forint, ami csak erre megy el... Aztán telnek az évek is, már "csak" 30 évig kell fizetni... Az egyszerű, egyszeri munkásnál meg egyszercsak hipp-hopp lesz egy szép, egészséges kis utód. A kiadásai megnőnek, de észre sem veszi, mert hát a gyermek a legfontosabb, az sem baj, ha ennek a hónapnak a végén ő nem eszik, de a gyermek, a szeme fénye gyarapodjék. Aztán arra a következtetésre jut, hogy bizony meggondolandó: jöjjön-e újabb trónörökös, mivel ennek az egynek is nehéz megadni, amit erejéből telik, hát még egy következőnek! Olykor(és tényleg csak olykor!) előfordul, hogy véletlenül, néha tervezetten jön egy újabb gyermek, viszont az már, hogy egy harmadik is jöjjön, az a legritkább esetben, hiszen enni is kell annak a gyereknek, meg ruha sem ártana, meg újabb cipő, amit rohamosan kinő, pedig a fizetéshez mérve drága, aztán meg külön szoba nekik, főleg ha nem egyneműek...

Azt kell mondjam ez még aztán csak a kezdet! Miért is? Azért, mert biztos, hogy a gyermek valamiben tehetséges lesz, vagy éppen valami másban pótlásra, segítségre szorul. És vajon mi kell ahhoz, hogy segítsük szemünk fényét? Három dolog: pénz, pénz és pénz... Azután jön jó esetben a főiskola, egyetem. É mi kell hozzá a tehetségen kívül? Nem ismételném magam... Lesz olyan, aki felvesz diákhitelt csak azért, hogy amúgy is végletekig terhelt szüleit ne terhelje tovább. A kör itt bezárul. Miért is? Azért, mert már eleve úgy kénytelen indulni, hogy adósággal a hátán, azután úgy is folytatja, hiszen letelepedni, lakást venni nem tud másként. Persze van olyan verzió is, hogy ha nehezen is, de nem vesz fel hitelt, viszont éppen ezért már kacsintgat is külföldre, mert ott megbecsülik.

Kérném szépen, ez lenne szerintem a mai helyzet... Visszatérve az első gondolatom befejezéséhez: nem ott van a gond, hogy nem lenne igényes az egyszerű, egyszeri munkás, hanem azzal van a gond, hogy egyszerűen nincs rá módja, lehetősége, és főleg pénze, hogy igénye legyen. Mert örül mint majom a farkának, ha egy évben egyszer eljut valahova nyaralás címén és még talán be is tud ülni egy házias jellegű, kockás terítős, de elsősorban olcsó étterembe. Nem is álmodhat arról, hogy neki is jut olyan, amikor némely környező országban ritka az olyan hét, hogy ez utóbbit ne tennék meg. Ezt már csak onnan is tudom, hogy van egy Franciaországbeli házaspár ismerősöm, és ők ott még a szegény-középkategóriás nyugdíjasok közé tartoznak, ennek ellenére minden évben végigutazzák egész európát.... Végszóként csak annyit, hogy egyszer megkérdeztem egyiküket, ugyan mennyi a jövedelmük? Akkor tudtam meg, hogy milyen rétegbe tartoznak, és megmondták azt is kertelés nélkül, hogy havi 1000(!) euro a nyugdíjuk kettőjüknek. Nos én akkor kiszámoltam: három műszakban, heti hat napot dolgozva az én jövedelmem nem éri el azóta sem a 400 eurot... Persze ezt nem csak magam élem fel, hanem ezt még osztani kell négyfelé. Erre zárszóként ennyit: no komment...